Bori Tamás

Kecskenet 2006. október 13.

„Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek.”

Volt már arkangyal, sátánista őrült, sámán, Hamlet az ötvenes évek Jugoszláviájában, folytonos szeretethiánnyal, szüleivel, szerelmével, szorongásaival küzdő emberi lény az állatok között, tétova, szerencsétlen félbemaradt mérnök, miniszterelnök, vagy épp elkényeztetett aranyifjú-Ottó.
Játszott már komédiában, tragédiában, operában, operettben, utópisztikus revüben, musicalben, tragikomédiában.
Ezen kívül rendez, tanít, koreografál, zenét szerez, filmez, rádióműsort vezet, irodalmi felolvasóesteken formálja a köz ízlését… Vagyis alkot.
Bori Tamást, a fiatal, Radó-díjas színművészt – aki immáron nyolc éve tagja a kecskeméti teátrumnak – az idei évadban először Carlo Gozzi: A szarvaskirály c. előadásban és az október 6-án bemutatandó Laura c. rendszerváltási musicalben láthatja a közönség.
A polihisztori képességeket sejtető színművésszel szépségről, kétségekről, felelősségről, félelmekről beszélgettünk…

 

 

- Egyszer azt állította rólad valaki, hogy te vagy az egyik legizgalmasabb fiatal magyar színész. Mit szólsz ehhez a megállapításhoz?
- Semmit. Ez marhaság. Az embernek persze minden dicséret jólesik, de én csak jó színész akarok lenni. És az sem megy mindig.

- Mit jelent az, hogy „csak” jó akarsz lenni?
- Azt, hogy minden pályán vannak csúcsteljesítmények, olyan villanások, amelyek valakit nagyon fel tudnak emelni, vagy nagyon a földbe tudnak döngölni. Én meg nem szeretnék ilyen pillanat-muki lenni. És bár mint színésznek csak jelenem van, folyamatosan és hosszú távon próbálok szakmailag-emberileg tisztességes maradni.

- Lehet-e ezt tartani?
- Szerintem igen. Engem ugyanakkor sokkal inkább az érdekel, hogy azok, akik beülnek a színházakba, kapnak-e valami olyat az adott előadástól, amit hozzá tudnak tenni az életükhöz. És ez nem azt jelenti, hogy meg tudom változtatni bárkinek is az életét. Csak keresgélek. És ha ebből a keresésből valaki talál magának valamit, akkor már megérte felmennem a színpadra.

- Azt gondolná az ember, hogy aki felmegy a színpadra az egy cseppet sem szenved önbizalomhiányban…
- Dehogynem. Nagyon is. Csak hát ez egyfajta terápia. Mert mindaz, amit az életben nem tudok megélni a gyávaságom, butaságom, vagy a kishitűségem miatt, arra lehetőségem és alkalmam nyílik a színpadon.

- Akadt már olyan pillanat, amikor felvetődött benned a gondolat, hogy mégse jó pályát választottál?
- Igen. Hetente háromszor. Ennek a pályának két nagy csapdája van. Az egyik az, ha bejön, a másik meg az, ha nem. És nagyon mókás helyzeteket tud eredményezni, ha ezek ráadásul rapszodikusan váltakoznak. Nekem a szó klasszikus értelmében bizonyára nem jött be, hiszen nem lettem országosan ismert sztár, nem mászok meg filmeken várfalakat lobogó hajjal, lobogó ingben, mint ahogy arra 7-8 évesen vágytam a Jean Maris filmeket nézve.
De talán nekem nem is ez a dolgom. Bár elég sokáig tart, mire ezt lerendezi magában az ember.

- Lerendezted?
- Azt hiszem igen.

- Kellene az neked, hogy sztárnak tekintsenek?
- Nem. Miért kéne? Nem vagyok az. Nézd, ha az ember bizonyos készségekkel van megáldva, ráadásul gyerekkorától kezdve mindenki ügyesnek tartja ebben-abban-amabban, viszont iszonyatos komplexusok gyötrik, merthogy alacsony, merthogy nem különösképpen jóképű, az kezdetben óhatatlanul is kacérkodik a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Igazából lehetne szépíteni, de az a helyzet, hogy egészen konkrétan azért kezdtem el zenélni, filmezni, táncolni, meg művészt játszani, mert azt gondoltam, hogy ez érdekessé tesz, és majd könnyebb lesz így csajozni. Izgalmasnak, meg misztikusnak akartam tűnni a csajok szemében. Aztán persze egy idő után rájöttem, ahhoz, hogy szeressenek, ezekre a manírokra azért olyan veszettül nagy szükség nincs. A misztikus csávók pedig ugyanúgy bénáznak civilben…
Furcsa dolog ez. Mert mindig, amikor elértem azt, amire épp nagyon vágytam, akkor azt gondoltam, hogy a kitűzött célok elérésével majd megoldódnak a paráim. Aztán minden valahogy úgy alakult, hogy az elért célok nem kipipáltak valamit, hanem újabb kérdések sorát vetették fel. Csak miután a Zalánnal (Makranczi Zalán - a szerk.) végigjártuk a Camino-t, jöttem rá, hogy körülöttem mindenki azt próbálja sulykolni, hogy az újabb és újabb célok keresése az élet. Közben meg egy túrót! Azt hiszem, elfeledkeztünk arról, hogy milyen fontos maga az út. Az úton levés. És ez nem jelenti azt, hogy ne lennének céljaim. Csak nem fosok a tévedéstől. Benne van a pakliban. De megpróbálom azt az utat járni, amit így a 30-as éveim elején a tudásommal, műveltségemmel, tehetségemmel, meg tehetségtelenségemmel járnom kell.

- Ezek szerint tudod értékelni az adott helyzetet és pillanatot.
- Nem mindig. Színészként nagyon tudok örülni, amikor egy-egy előadáson azt látom, hogy valakinek valamiféle élményt okoztam. Igen. Ez borzasztó hiú dolog, de azt nagyon élvezem. És nem úgy, mint 20 éves koromban színiakadémistaként, amikor a Várszínházból kijövet musicalek vagy vígjátékok után tini lányok vártak rám autogrammért. Persze akkor veszettül büszke voltam magamra, de ma már nem ez motivál. Hanem az, hogy aznap történjen valami olyan, amitől nem ural el mindent az emberek agyában az a fajta gondolkodásmód, amit pl. a média igyekszik ránk nyomni.

- Egyébként hogy érzed, kihasználják a benned rejlő adottságokat a rendezők, vagy van még mit kifacsarni belőled?
- Kifacsarni? Nézd, elég sokféle dolgot csináltam gyerekkorom óta. A tánctól a mozgásom, a zenéléstől a hangom lett használható, ezért színiakadémista koromban az „ügyes gyerek” címkével láttak el. Mindig úgy álltak hozzám, hogy a Boritomi az olyan ügyes, majd ő megoldja. Én meg nem egyáltalán örültem, sőt azon görcsöltem, biztos úgy látják, hogy nem tehetséges vagyok, hanem csak ügyes. A művész meg ugye cseppet sem az, viszont nagy a lelke, meg véres, meg mély. Ez olyan dacot váltott ki, hogy aztán juszt sem voltam hajlandó az előadásokban zenélni, hasbeszélni, hátraszaltót ugrani, meg a csudatudjamiket csinálni, hanem csak létezni akartam, mint egy ember. Vagyis mint sértett, önjelölt művész. Aztán ráadásul néhány, számomra mérföldkőnek számító előadásban ezekre az „extrákra” egyáltalán nem volt szükség, így igazolva láttam az én kis elméletemet, miszerint létre lehet hozni mindenféle csindadratta nélkül is izgalmas, tehetséges dolgokat. Ja, és ezt a sok marhaságomat akkoriban el is hittem.
Persze minden kamaszos dac idővel a helyére kerül, és ma már egyáltalán nem vagyok hajlandó szégyellni ezeket a készségeket. Használni lehet, amikor szükség van rájuk, de nem kell erőltetni valami helyett. Ha meg valaki ezért tart felszínesnek, akkor tartson.

- A szüleid egyébként hogy fogadták, hogy ezt a pályát választottad?
- Nagyapám vándorszínész is volt, szóval genetikus a terheltség. Amúgy borzasztóan féltettek. Nagyon sokáig azt remélték, hogy ez is csak valamilyen kamaszos fellángolás, ami majd idővel elmúlik, ha benő a gyerek feje lágya. De azt hiszem érezték, hogy nem. Ma már azt hiszem büszkék rám.

- Eléggé köztudott rólad, hogy szereted az abszurdot, az őrületet. Mi vonz az őrültségben, az őrültséghez?
- Ezek csak szavak. Abszurd – nem abszurd, klasszikus – nem klasszikus, zenés – nem zenés, kőszínház – fa színház. Nekem ez halálosan mindegy. Egy görög drámánál, vagy egy operettnél kevés abszurdabb dolgot tudok elképzelni. Na jó, talán a történelmünk, vagy a közéleti hülyeségeink. Ráadásul szeretünk mindent fiókokba dugni és felcímkézni.
Igazából csak az érdekel, ha valaki mániákusan próbál valamit elcsípni, meglátni, megtalálni abból, amiben élünk.

- Miért nem szereted azt, ha valami tisztességesen van megcsinálva, de nincsen benne semmi vakmerőség?
- Mert azzal tele van a padlás. És a bátorság nélküli tisztességességgel azért fenntartásaim vannak. Amúgy meg Ady sokkal jobban beszél nálam erről is.
„Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek” (Ady Endre: A Tűz csiholója - a szerk.)
Arról nem is beszélve, hogy nem kell feltétlenül tévedhetetlennek lennünk. Miért kellene? Időnként igenis merni kell nagy levegőt venni és belevágni. Persze lehet, hogy rossz döntés születik, de ha soha sehogy nem döntünk, akkor abból csak langyos szürke kulimász lesz. Az pedig teljesen fölösleges.

- Mitől érzed igazán jól magad egy-egy próbafolyamatban?
- Az a baj, hogy ez nekem csak pillanatokra szokott menni. De hát nem is nekem kell jól éreznem magam. Az a lényeg, hogy az előadás legyen jó. Amikor így sikerül, akkor nagyon örülök – egy darabig. De aztán azt keresem, hogy mi a következő dolgom. Nagyon jól tud esni, ha szeretik egy-egy jól sikerült szerepemet, zenémet, vagy rendezésemet, de olyankor már az érdekel, hogy mit csinálok legközelebb.
Most például rettenetesen élvezem Carlo Gozzi: A szarvaskirály c. „meséjét”, amiben meg érdekes módon igazából először kerültünk partneri helyzetbe Zalán barátommal. Furcsa, hogy ezer éve ismerjük egymást, egy társulatban vagyunk, évek óta együtt gondolunk ki egy csomó dolgot a Moszat Kommandótól kezdve a rádióműsorokon át a Baxun-filmig, de eddig alig játszottunk közös darabban.
Azt hiszem, hogy színészként kegyelmi helyzetben vagyunk, hiszen abból élünk, ami a mániánk. Itt Kecskeméten pedig végképp ez a helyzet, mert itt az esetek túlnyomó többségében mindenki azzal foglalkozik, ami a dolga. Éppen ezért a mi Színházunkat afféle kultúr-szigetnek tartom.

- Könnyű veled együtt dolgozni?
- Nem tudom. Még életemben nem dolgoztam. Amúgy nem mindig. Ha arra gondolsz, hogy a próbák során fegyelmezett partner vagyok-e, akkor azt hiszem, igen. Viszont gyakran vagyok elégedetlen, türelmetlen, meg néha sértődékeny is. Persze vannak esetek, amikor én is rosszalkodom.

- Mivel lehet kihozni a sodrodból?
- Sok mindennel. Például nem szeretem, ha valaki blöfföl, ha felkészületlen, ha ok nélkül pökhendi - bár ezt rám is szokták időnként mondani. Iszonyatosan utálom, ha valaki destruálja a próbafolyamatot. Nagyon nehezen viselem, hogy amikor még semmi nincs igazán a helyén, amikor még egyik színész sincs képben a szerepével, akkor valaki valami nyűge, vagy sértettsége okán bomlasztja az egész alkotófolyamatot. Ilyenkor nagyon hisztériás tudok lenni és nagyon rondán tudok viselkedni.

- Tanítasz, rendezel, zenét írsz, filmet forgatsz, stb. Nem félsz attól, hogy szétforgácsolódsz?
- Nem. Mindig is természetes volt, hogy sok mindennel foglalkozom. Akkor is, amikor régen a szüleim ugyanezért piszkáltak, hogy ne forgácsold szét magad kisfiam! Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell látnom, hogy van nálam jobb színész, jobb zenész, jobb költő, jobb ember, de remélem, – vagy legalábbis szeretném remélni – hogy ezek a készségek átjátszanak egymásba. Más kérdés, hogy mindez nem tesz jót a magánéletnek.

- Melyik az igazi Bori Tamás?
- Megint szavakkal játszunk. De tudod mit? Rendben van! A színész, mert az magába foglalja az összes többit.

- Színpadi mozgást tanítasz különböző csoportoknak. Egész pontosan ez mit jelent?
- Ez egy nagyon jó dolog. Dölle Zsolt pantomimművész mesterem dolgozta ki ezt a módszert, amiben többek között a Grotovszkij-féle színésztréning, a pantomim, a jóga egyes elemei a Montágh Imre - féle beszédtechnikai gyakorlatok, és még ki tudja mi minden ötvöződnek. Ez nem elsősorban fizikális karbantartó tréning, hanem sokkal inkább mentális, pszichotréning alapokat is magába foglaló fejlesztő és szinten tartó gyakorlatok összessége. Arra szolgál, hogy a színész a színpadon úgy működjön, ahogy azt az adott helyzet megkívánja. Hogy alkotó állapotban maradjon az ember teste-lelke, mert a színész önmagával és önmagából kell, hogy létrehozzon valamit. Ez pedig eléggé skizofrén helyzet, viszont ez a módszer segít kezelni. Én a mai napig tanulom ezt az egészet. Azt nem állítom, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, mert akkor nem lenne pofám másoknak átadni, amit én már ebből elsajátítottam, de mindenesetre ez egy elég hosszú folyamat.

- Mit jelent számodra a tanítás?
- Az életem részévé vált. Már 10 éve csinálom ezt a viccet. A Nemzeti Színiakadémián kezdtem, utána aztán több helyen is felkértek erre. Majd jött Zalaszentgrót, aztán Mór. Az idén már harmadik életévét betöltött Móri Színházi Alkotótábort Szántó Péterrel és Adamkó Fannival hoztuk létre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a „tanarak” és a tanítványok egyaránt életre szóló élményekkel térjünk haza. Idén meg már Zalán is csatlakozott a tanári bandához.

- Csak tanítasz, vagy nevelsz is?
- Nem vagyok én pedagógus. Csak annyit tudok tenni ez ügyben, hogy megmutatom az ajtókat, amiket fontosnak gondolok. A színészképzés persze nagyon szép elképzelés, de nekem nem az a dolgom, hogy színészeket neveljek. Nem is tudnék.
A felelősségem sokkal inkább abban rejlik, hogy pl. a megfelelő időben a megfelelő könyveket a gyerekek kezébe adjam, hiszen az ízlést azért valamelyest lehet terelgetni, formálgatni. Arra szoktam törekedni, hogy az ízlésükhöz, meg a műveltségükhöz megpróbáljak hozzátenni valamit, amit aztán vagy megfogadnak, vagy nem.
Akikkel már volt szerencsém előadást létrehozni, azok tudják, hogy gyakran elég kemény, konok és hisztérikus vagyok, de nem szoktak borzalmas összecsapások támadni. Már csak azért sem, mert tudják, vagy érzik, hogy nagyon szeretem őket.


- Mi alapján választasz darabot a gyerekeidnek?
- Nem az én gyerekeim. Amúgy meg ez borzalmasan önző dolog. Olyan darabokkal szoktam foglalkozni, amik épp izgatnak. Ebből szerencsére elég sok van. Persze az elgondolásaimat igyekszem összhangba hozni az adott csoportban lévő diákok adottságaival. Ami nem mindig találkozik. Például amikor Strindberg Társak c. darabját vittük színre az akkor 16-19 éves kamasz gyerekekkel, akkor szerintem mindenki elmebetegnek tartott. Az előadást minden hibájával együtt nagyon szerettem. Ja, aztán több, mint fél év után megint felújítottuk és elképesztő volt látni, hogy mennyit változtak, értek a játszók.

- Mit tartasz fontosnak, amikor koreografálsz és rendezel?
- Például, hogy meséljek. Meg a szépség. Borzalmasan érdekel mindenféle szépség. Az emberi, meg a különböző helyzetekben és dolgokban megnyilvánuló. Órákon át képes vagyok bámulni egy erdőt, vagy a tüzet, vagy egy arcot. De a legkülönbözőbb műfajú zenékben is izgat a harmónia, vagy annak a hiánya. Legyen az kortárs komolyzene, Mozart, trash metal, vagy jazz.
Azt gondolom, hogy minden ember alapvetően szép. Mégpedig attól, hogy mindenkiben ott lakik egy kicsit az Isten, meg attól, hogy mindenki tiszta lappal indul. Erre aztán jó sokat lehet rajzolni. Akármit. Ez mindenkinek a saját felelőssége.
A dac-korszakomban persze én is előszeretettel láttam meg emberek gyenge pontjait és hibáit. Azt hittem, hogy ettől az én paráim kisebbek lesznek. De ma már inkább azt nézem, hogy kiben mi a szép. Semmivel sem jelent több energiát ezt keresni, viszont sokkal jobb az eredménye. Amúgy ez is a Camino ajándéka, ahova eredetileg azért mentem, hogy rendet rakjak magamban egy hosszú kapcsolat után, aztán meg annyi csodát tapasztaltam, hogy ihaj! Talán megértőbb is lettem.

- Egyszer azt mondtad a Paraszthamlet kapcsán, hogy szívesen eljátszanád az eredeti Hamletet is, de még nem vagy rá felkészülve és félnél is tőle. Mitől félsz még?
- Rettegek például attól, hogy megfulladok. Nagyon sokszor megfulladtam már álmomban. Időnként nagyon félek attól, hogy valami olyan sérülés ér, ami miatt nem tudom a pályámat folytatni. Félelemmel tölt el az is, hogy nekem nem jön össze a magánélet project. Ugyanis nagyon vágyom arra, hogy nyugis helyzetben éljem az életemet és felneveljem a két – három gyerekemet azzal a nővel, aki szeret, akit szeretek, aki elvisel, akit elviselek. Közben meg az életmódom nem erre mutat. Aztán attól is rettegek, hogy egy próbafolyamatban a mindig, kötelezően rám törő kishitűségből egyszer nem lendülök vissza a normál kerékvágásba és megmaradok a bús-depressziós baromnak.
Ergo egy félő-lény vagyok, félelemtől félelemig élem az életem. És közben igyekszem nagyon bátornak tűnni… De tudod mit, a Hamletbe azért tényleg belevágnék.

- Örök kérdés, fontos, vagy csupán fontosnak tartott kérdés, hogy mi is a színház feladata: szórakoztasson, vagy gondolkoztasson?
- Mostanában divat lett ezeket is kategorizálni. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Sőt! Engem például módfelett tud szórakoztatni, amit mások úgymond gondolkodtatónak hívnak, és egyáltalán nem borulok ki a kommersznek címkézett filmektől, vagy előadásoktól, ha azok jók. Igazából nekünk, színháziaknak valamiféle ízlés és gondolkodás nívót kellene megőriznünk. Persze mindez „szórakoztatás” nélkül nem megy. De a gondolatok és kétségek nélkül meg mi a fenének szórakoztatunk?!
Pont azért szeretem a kecskeméti társulatot, mert itt megpróbáljuk a színház helyét és szerepét újra megtalálni. Ami időnként kétségtelenül mellbevágó és nem olyan jólfésült, mint amilyen lehetne. De a világ sem olyan jólfésült, mint amilyen lehetne… Ja, egyébként meg javíthatatlanul optimista vagyok.


Kőházi-Kis Erzsébet

 
Keresés: